23. FEJEZET

- Nem tudom mit csinálnék, ha nem lennél mellettem. - Suttogtam, miközben az arcomat a mellkasába fúrtam.

- Próbálj meg egy kicsit pihenni. - Javasolta Zayn.

- Szerinted tudok aludni? - Förmedtem kicsit rá. - Ne haragudj nem neked szántam, csak..

- Semmi baj. - Mosolyodott el. - Legalább dőlj le.

- Nem, csak leülök pár percre, úgyis nemsoká világosodik.

Egy fal melletti székre leültem és a kabátomat összehajtva a falnak támasztottam, majd ráhajtottam a fejem. Becsuktam a szemem és az álmomban lejátszódó képkockák jelentek meg. Az agyamban párszor lepörgettem az eseményeket, majd elaludtam.

*Zayn szemszöge*

Szörnyű, ami a szüleivel történt. Abby teljesen kiborult és magát hibáztatja. Most elaludt a széken és olyan meggyötört az arca. Ráterítettem a kabátomat és arra se ébredt fel. Néha-néha mocorog, de semmi más. A nővér bejött az ajtón és kérdőn nézett rá.

- Kimerült. - Válaszoltam a fel nem tett kérdésére. - Hogy vannak a szülei?

- Az édesapja ébredezik, be szeretne menni hozzá? - Kérdezte.

Abby-re néztem, majd pár pillanatig gondolkoztam, hogy felébresszem-e. Végül úgy döntöttem, hogy igen.

- Pár perc és megyünk. - Mondtam a nővérnek.

- Rendben. - Ezzel ki is ment.

- Abby. Ébredj. - Rázogattam enyhén a vállát.

*Abby szemszöge*

Zayn halkan suttogott és ébresztgetett. Hírtelen nem tudtam mi történt, kellett pár pillanat, míg rendeződtek bennem a dolgok.

- Mi történt? - Kérdeztem.

- Felébredt apukát. Bemenjünk hozzá? - Kérdezte suttogva.

- Igen. - Pattantam fel a székről és már el is indultam az ajtó felé. - Merre is kell menni?

- Jobbra, aztán balra és a legutolsó terem.

Gyorsan besiettünk a kórterembe és megláttam apát, ahogyan kicsit még kábán néz körbe.

- Apa. - Mondtam a sírást vissza tartva.

- Kicsim. Mi történt? - Kérdezte összezavarodva.

- Nem emlékszel?

- Nem.

- Anyával autóbalesetetek volt és most korházban vagytok.

- Anya hogy van?

- Kómába esett. - Hajtottam le a fejem és szaporán pislogtam, hogy ne bőgjem el magam. - Figyelj.. Most egy ideig biztos bent kell maradnotok. Anya állapota még nem stabil. Az orvosok szerint még napokba is telhet, míg magához tér.

- Értem. - Felelte.

- Kisasszony. Most megkérném, hogy mennyen ki. - Utasított a nővér.

- Szia, apa. Vigyázz magadra. - Köszöntem el tőle.

 Zaynnel a korház lépcsőin mentünk le és némán meredtünk magunk elé. Nekem nem volt kedvem beszélgetni, ő pedig nem erőltette. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk hazafelé.

- Most nem szeretném, hogy velem gyere. - Mondtam komolyan.

- Nem. Nem hagylak egyedül. - Tiltakozott.

- Kérlek.

- Egy óra múlva átmegyek és nagyon vigyázz magadra. Zárd be az ajtót és ne engedj be senkit.

- Rendben.

Kiszálltam a kocsiból, majd bementem a házba. Bezártam magam mögött az ajtót, majd a földre rogytam és hangos zokogásba törtem ki. Kb húsz percig sírtam, aztán felkeltem és a konyhába mentem, ahol egy pohár vizet engedtem. Belekortyoltam, majd teljes erőmből a falhoz vágtam a poharat, ami apró üvegdarabokra tört. Lehajoltam és elkezdtem felszedegetni a földről őket, amikor az újamba fúródott egy és elkezdett belőle ömleni a vér. Gyorsan felálltam és papírtörlővel próbáltam leitatni a kezemet. Olyan furcsa érzés volt, ahogyan vérzik az újam. Melegség töltött el hírtelen és olyan nyugodtnak éreztem magam. A világ olyan békésnek tűnt és nem éreztem azt, hogy fájna a kezem. A falnak támaszkodva álltam, majd lecsúsztam és csak bámultam a törött poharat a földön, majd minden elsötétült.

22. FEJEZET

Hosszú csókunk elég vadra sikerült és Zayn már egyre jobban kezdett beindulni, végül nekem kellett leállítani.

- Ne, Zayn. Én még nem állok készen. – Dadogtam.

- Semmi gond, én várok. – Mondta mosolyogva, majd adott egy puszit. – Jó éjt, kicsim.

- Jó éjt. – Mondtam fáradtan és álomra hajtottam a fejem.

Sok minden történt ma, nehezen is tudtam elaludni, de kár volt, mert szörnyű rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy a szüleimet baleset érte. Minden hol vért láttam. Szörnyű volt. Sírva keltem fel, ami miatt Zayn is felébredt.

- Mi a baj? – Kérdezte Zayn aggódva.

- Semmi, csak rosszat álmodtam. – Szipogtam.

- Shhh… Semmi baj, ez csak egy álom volt. Gyere ide. – Mondta, majd szorosan megölelt, végül sikerült valahogy elaludnom és szerencsére már nem álmodtam rosszat.

Álmunkat a telefonom csörgése zavarta meg. Általában éjszakára leveszem a hangot, de most teljesen megfeledkeztem róla. Ismeretlen számot írt ki, de azért felvettem.

- Igen? – Szóltam bele fáradtan.

- Jó estét! Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom, de ön Abigail Harris? – Kérdezte egy férfi hang.

- Igen, én vagyok, de miért?

- Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a hírt, de a szüleit autóbaleset érte.

- Hogy mi?! És mi van velük? Ugye nem… - Kérdeztem félve, de félbeszakított.

- Nyugodjon meg, kisasszony. A szüleit elszállították a St. Madeline kórházba súlyos sérülésekkel.

- Rendben. Köszönöm, akkor oda megyek. – Mondtam, majd meg sem várva a választ lecsaptam a telefont és kifakadt belőlem a sírás.

- Abby, ki volt az? – Aggódott Zayn.

- Anya és apa kórházba került, mert balesetük volt. – Mondtam és egyre jobban sírtam.

- Melyik kórházba vitték őket?

- A St. Madeline-ba.

- Öltözz, indulunk! – Adta ki a parancsot Zayn.

10 perccel később már úton voltunk a kórház felé. Mindenféle gondolatok kavarogtak bennem. Velem csak rossz történik. Ha valami megoldódik, akkor akad egy másik probléma. Remélem anyuék hamar helyre jönnek. Ha ők nem lesznek, nekem végem. Oké, itt van Zayn meg a barátnőim, de hát a szülők pótolhatatlanok.

- Nyugi minden rendben lesz. Én itt vagyok veled. – Simította meg Zayn a kezemet. Enyhe mosolyra húztam a szám.

- Köszönöm.

- Nincs mit köszönnöd, ez csak természetes.

Fél óra alatt a kórházhoz értünk. Zayn általában lassan vezet, de most gyorsabbra vette a tempót. Kiszálltunk a kocsiból, ő pedig megfogta a kezem. Oda siettünk a recepcióhoz és megkérdeztük, hova vitték a szüleimet.

- A 105-ösben vannak. – Mondta nem túl kedvesen a recepciós.

- Köszönöm. – Mondtam keserű mosollyal.

Felsiettünk a kórteremben és igen, ott voltak, bekötött fejjel, begipszelt végtagokkal. A sírás kerülgetett, de előttük erős akartam maradni.

- Kisasszony, nem hiszem, hogy egy darabig felkelnek, legalábbis az édesanyja biztos nem. – Mondta a nővér.

- Ezt meg hogy érti? – Kérdeztem ijedten.

- Kómába esett. – Kész, kitört belőlem a sírás.

- É az édesapja? Vele mi van? – Kérdezte Zayn.

- Ő nem sérült meg annyira, mint az édesanyja, ő már remélhetőleg reggel magához tér.

- Itt maradunk, ugye? – Kérdeztem Zaynt.

- Persze.

- Van egy termünk, ahová le tudnak feküdni. Kövessenek! – Mondta a nővér, majd elindultunk utána.

- Ha felhívom az álmom után őket, akkor lehet, hogy ez nem történik meg. - Mondtam, miután a nővér ott hagyott minket.

- Abby, ne emészd magad a múlt miatt. Nem a te hibád!

- Igen, de…

- Semmi de! Nem hibáztathatod magad mindenért! Te egy nagyon gyönyörű, okos és segítőkész lány vagy! Ez miatt meg főleg nem hibáztathatod magad!

- Lehet, igazad van. – Ismertem be.

- Biztos is. – Mondta Zayn, majd hosszan megölelt.