Hosszú csókunk elég vadra sikerült és Zayn már egyre jobban
kezdett beindulni, végül nekem kellett leállítani.
- Ne, Zayn. Én még nem állok készen. – Dadogtam.
- Semmi gond, én várok. – Mondta mosolyogva, majd adott egy
puszit. – Jó éjt, kicsim.
- Jó éjt. – Mondtam fáradtan és álomra hajtottam a fejem.
Sok minden történt ma, nehezen is tudtam elaludni, de kár
volt, mert szörnyű rémálmom volt. Azt álmodtam, hogy a szüleimet baleset érte.
Minden hol vért láttam. Szörnyű volt. Sírva keltem fel, ami miatt Zayn is
felébredt.
- Mi a baj? – Kérdezte Zayn aggódva.
- Semmi, csak rosszat álmodtam. – Szipogtam.
- Shhh… Semmi baj, ez csak egy álom volt. Gyere ide. –
Mondta, majd szorosan megölelt, végül sikerült valahogy elaludnom és
szerencsére már nem álmodtam rosszat.
Álmunkat a telefonom csörgése zavarta meg. Általában
éjszakára leveszem a hangot, de most teljesen megfeledkeztem róla. Ismeretlen
számot írt ki, de azért felvettem.
- Igen? – Szóltam bele fáradtan.
- Jó estét! Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom, de ön Abigail
Harris? – Kérdezte egy férfi hang.
- Igen, én vagyok, de miért?
- Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm a hírt, de a szüleit
autóbaleset érte.
- Hogy mi?! És mi van velük? Ugye nem… - Kérdeztem félve, de
félbeszakított.
- Nyugodjon meg, kisasszony. A szüleit elszállították a St.
Madeline kórházba súlyos sérülésekkel.
- Rendben. Köszönöm, akkor oda megyek. – Mondtam, majd meg
sem várva a választ lecsaptam a telefont és kifakadt belőlem a sírás.
- Abby, ki volt az? – Aggódott Zayn.
- Anya és apa kórházba került, mert balesetük volt. –
Mondtam és egyre jobban sírtam.
- Melyik kórházba vitték őket?
- A St. Madeline-ba.
- Öltözz, indulunk! – Adta ki a parancsot Zayn.
10 perccel később már úton voltunk a kórház felé. Mindenféle
gondolatok kavarogtak bennem. Velem csak rossz történik. Ha valami megoldódik,
akkor akad egy másik probléma. Remélem anyuék hamar helyre jönnek. Ha ők nem
lesznek, nekem végem. Oké, itt van Zayn meg a barátnőim, de hát a szülők
pótolhatatlanok.
- Nyugi minden rendben lesz. Én itt vagyok veled. –
Simította meg Zayn a kezemet. Enyhe mosolyra húztam a szám.
- Köszönöm.
- Nincs mit köszönnöd, ez csak természetes.
Fél óra alatt a kórházhoz értünk. Zayn általában lassan
vezet, de most gyorsabbra vette a tempót. Kiszálltunk a kocsiból, ő pedig
megfogta a kezem. Oda siettünk a recepcióhoz és megkérdeztük, hova vitték a
szüleimet.
- A 105-ösben vannak. – Mondta nem túl kedvesen a recepciós.
- Köszönöm. – Mondtam keserű mosollyal.
Felsiettünk a kórteremben és igen, ott voltak, bekötött
fejjel, begipszelt végtagokkal. A sírás kerülgetett, de előttük erős akartam
maradni.
- Kisasszony, nem hiszem, hogy egy darabig felkelnek,
legalábbis az édesanyja biztos nem. – Mondta a nővér.
- Ezt meg hogy érti? – Kérdeztem ijedten.
- Kómába esett. – Kész, kitört belőlem a sírás.
- É az édesapja? Vele mi van? – Kérdezte Zayn.
- Ő nem sérült meg annyira, mint az édesanyja, ő már
remélhetőleg reggel magához tér.
- Itt maradunk, ugye? – Kérdeztem Zaynt.
- Persze.
- Van egy termünk, ahová le tudnak feküdni. Kövessenek! –
Mondta a nővér, majd elindultunk utána.
- Ha felhívom az álmom után őket, akkor lehet, hogy ez nem
történik meg. - Mondtam, miután a nővér ott hagyott minket.
- Abby, ne emészd magad a múlt miatt. Nem a te hibád!
- Igen, de…
- Semmi de! Nem hibáztathatod magad mindenért! Te egy nagyon
gyönyörű, okos és segítőkész lány vagy! Ez miatt meg főleg nem hibáztathatod
magad!
- Lehet, igazad van. – Ismertem be.
- Biztos is. – Mondta Zayn, majd hosszan megölelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése