24. FEJEZET

Arra ébredtem, hogy Zayn szorongatja a kezem.

- Zayn… - Nyöszörögtem.

- Abby! Annyira aggódtam érted. Mi történt? – Kérdezte Zayn aggódva.

- Nem tudom. A konyhában voltam és egyszerre minden elsötétült. – Próbáltam visszaemlékezni.

- Biztos, hogy csak ennyi?

- Ennyire emlékszem.

- És azt se tudod, hogy miért volt körülötted a sok szilánk?

-  Összetörtem egy poharat.

- Véletlenül? – Kérdezte gyanakvóan.

- Hát öhm.. Nem. Mérgemben dobtam le a földre. Zayn, én nem akarom elveszíteni a szüleimet. – Mondtam, majd kitört belőlem a sírás.

- Nem fogod! Én itt leszek melletted és segítek ebben a nehéz időszakban neked. – Mondta, majd szorosan megölelt és adott egy puszit a homlokomra.

- Tudom és köszönöm!

*2 héttel később*

Már 2 hete szpichológushoz kell járnom, hogy ne forduljak be teljesen. Zayn vett rá, hogy elmenjek, mert először nem akartam menni, de hálával tartozok neki, mert egész jól kijövök Ms Todd-dal, a szpichológussal. A mai nap azért is jó, mert apát kiengedik a kórházból, de sajnos anya még nem ébredt fel a kómából. Zayn megígérte, hogy eljön velem apuért, utána pedig mondani fog valami fontosat.

- Szia! – Köszöntöttem csókkal Zaynt.

- Szia, szívem!

Egész úton csendbe voltunk, kicsit meglepődtem. Zayn is olyan komoly volt, nem olyan volt, mint máskor.  Amikor megérkeztünk a kórházhoz, kiszálltunk és bementünk apuért, aki már össze is pakolt.

- Gyors voltál. – Mosolyogtam rá.

- Már 2 hete erre a pillanatra várok, hogy végre kimehessek innen. De még jobb lenne, ha anya is jöhetne velünk. – Mondta szomorúan.

- Ő is jön nem soká. – Biztattam. Előtte erősnek kell látszanom.

- Remélem. Már hiányzik a főztje, a kórházi kaja nem túl jó. – Mondta, majd kicsit felnevettünk.

- Főzök én neked, végül is anya génjeit is örököltem, hátha lesz olyan finom. – Mondtam mosolyogva.

- Rendben, na de induljunk! – Majd megfogtuk apa cuccait és kimentünk a kórteremből és az autóhoz sétáltunk.

Hazafelé Zayn csendben volt, csak apa és én beszélgettünk. Végre tudtam vele rendesen beszélgetni, hiszen a kórházban azért csak nem úgy tudtunk beszélni. Amikor hazaértünk, segítettünk a csomagokat bepakolni, majd Zaynnel elmentünk sétálni, mert apa azt mondta, hogy nyugodtan menjünk, hiszen „nagyfiú” már ő és meg lesz nélkülem pár óráig. Elköszöntünk és eljöttünk.

- Huh, hosszú napunk volt. – Fújtam ki a levegőt és a mellettem sétáló Zaynre mosolyogtam.

- Az biztos. – Mosolygott felém gyengén, de szerintem máson gondolkozott.

- Na, és mit fogunk csinálni?

- Van egy meglepetésem. Gyere és bekötöm a szemed.

- Mi? Biztosan nem, akkor inkább becsukom. – Mondtam nevetve.

- Abby, ismerlek. Tuti lesnél.

- Neeeem..

- Ahaaa.. Na, gyere, bízz bennem. – Nyújtottam felém a kezét, én pedig megengedtem, hogy bekösse a szemem.

- Úristen, de mikor érünk már oda? Annyira idegesít, hogy nem látok semmit. Mikor érünk már oda?

- Abby, drágám, mondtam már, hogy kicsit idegesítő vagy?

- Nem értem miről beszélsz. – Próbáltam komolyan mondani, de elnevettem magam.

- Ééés itt vagyunk! – Vette le Zayn a szememről a kendőt.

- Úristen, Zayn! Ez gyönyörű! – A tóparton voltunk és egy pléd volt leterítve, gyertyák meg voltak gyújtva.

- Ezt mégis mikor csináltad? – Kérdeztem mosolyogva.

- Voltak segítségeim. – Kacsintott rám.

- Oh, értem. – Mosolyogtam továbbra is.

- Akkor, eszünk?

- Neked csak ez a lényeg? Elrontottad a romantikus pillanatot! De én is éhes vagyok, szóval megbocsájtok. – Mondtam nevetve.

Evés közben nagyon sokat nevettünk és szórakoztunk. Rengeteg képet csináltunk, ami az én mániám, de most kivételesen Zayn akart képeket csinálni.

- Figyelj, mondanom kell valamit. – Válltotta komolyra a szót.

- Azt, hogy elfogyott a süti? – Mondtam szomorúan.

- Nem. Ez most tényleg komoly.

- Mi történt?

- Tudod, a bandánk egyre híresebb és egyre több fellépésre hívnak minket és egy turnét is felajánlottak nekünk.

- De hisz ez nagyszerű! – Mondtam boldogan.

- Igen, de több hónapra el kell mennünk az ország többi részébe, szóval nem lehet itt veled mindig.

- Hogy mi? Mikor mentek?– Teljesen lefagytam.

- Hát öhm.. 5 nap múlva.

- És csak most szóltál? Zayn, képes vagy itt hagyni ilyen lelkiállapotban?

- Azért csak most szóltam, mert jobban összetörsz, mert még apukád se volt korábban otthon. – Magyarázkodott.

- Hidd el, túléltem volna. De jobb, ha most hazamegyek. Szia Zayn.

- Abby, kérlek, ne menj el! Fejezzük be jól az estét.

De ezt már nem hallottam, mert elszaladtam haza. Könnyeztem egy kicsit, de nem akartam az utca közepén elkezdeni sírni, mikor hazaértem bekiabáltam a nappaliba apához, hogy megjöttem, bementem a szobámba és kitört belőlem a sírás…