10. FEJEZET

Újra suli. Remek. Mindennap láthatom az idióta osztálytársaimat. Akikkel akartam, azokkal tartottam a kapcsolatot a nyáron. Igazából ez csak négy személy: Luci, Melani, Danielle és Olivia. Amúgy a nyaram elég jól sikeredett. Anyáékkal elutaztunk nyaralni, ahol nagyon jól éreztem magam és még a pékségben kapott fizetésemből is tudtam magamnak egy-két cuccot venni. Harryvel csak a pékségben találkoztam, mivel már nem igazán jártam a próbákra, csak néha. Zaynnel is elég ritkán találkoztunk, mivel folyton próbáltak, mert egy csomó fellépésük volt. Hát igen, elég tehetségesek. Apropó Zayn. Elég furcsán viselkedik az óta, amikor is a parkban találkoztunk.

*Kb. 1 hónapja*

Letettem a telefont, majd azzal az ürüggyel, hogy a csajokkal találkozom elmentem. Mire odaértem a parkba Zayn ott várt. Még mindig sírtam és egyre gyorsabban sétáltam felé, a végén már futottam is. A nyakába ugrottam és erősen megszorítottam.

- Mi a baj? - Kérdezte aggódóan.

- A szüleim. - Sírtam tovább.

- Mi történt?

- Eltiltottak tőled.

- Mi? Miért?

Elmondtam neki mindent, hogy idősnek tartják hozzám és semmire kellőnek. Zayn láthatóan szomorú és ideges is volt. Annyira rossz volt így látni. Mind a ketten csendben voltunk és csak egymást néztük.

- Nem akarlak elveszíteni. - Mondtam halkan, majd megöleltem Zaynt. Ő erre a mondatra nem mondott semmit, csak kicsit megszorított. Meg ijedtem, hogy ő nem így érez.

- Minden rendben? - Kérdeztem.

- Igen. Most mennem kell és jobb, ha te is mész. Szia.

- Még egy puszit sem kapok? - Kiabáltam utána, de nem válaszolt.

*Most*

Az óta sok minden változott, ugyanis a szüleim már valamennyire elfogadták, hogy vele járok, de Zayn ettől függetlenül kevesebbszer hív, de ha mégis akkor is csak pár percet beszélünk. Én nem vagyok az a fajta lány, aki azt várja el egy fiútól, hogy folyton vele legyen, de személyesen is maximum egy héten egyszer jó, ha találkozunk.

Na, mindegy, most inkább a sulira koncentrálok. Igen, hát ma van az első nap a suiban. Mint minden normális diák természetesen én is utálom ezt a napot.

- Jó reggelt gyerekek! – Köszönt az osztályfőnökünk.

- Jó reggelt tanárnő! – Mondtuk kórusban, komótosan.

- Azért kicsit lelkesebben! Remélem attól kicsit felébredtek, amit most mondok. – Kíváncsian figyeltük. – Lesz egy új osztálytársatok! – Mondta lelkesen.

- Ki az? – Kérdezték páran.

- Egy nagyon kedves és helyes lány. Idén nyáron költöztek ide. – Mondta lelkesen.

- Jó csaj? – Kérdezte pár idióta fiú röhögve.

- Idióták! – Förmedtem rájuk.

- Fiúk! – Szólt rájuk Mrs Smith. – A neve Perrie Edwards.

A név hallatán lefagytam. Te jó ég! Komolyan? Perrie ebbe a suliba, pont ebbe az osztályba fog járni? Ez valami vicc! Tudom, hogy már úgy ahogy „kibékültünk”, de akkor sem lesz a szívem csücske.

- Oh és azt mondta még Perrie, hogy elég jól ismer téged, Abby.

- Na, az biztos. – Mondtam flegmán, mire a tanárnő kérdőn nézett rám, de nem igazán foglalkozott ezzel, hanem bevezette Perrie-t az osztályterembe.

Perrie gúnyosan rám vigyorgott, majd leült a leghátsó padba. Igazán már csak ő hiányzott. Mindennap láthatom, és nem bírom elkerülni. Amikor vége lett az óráknak már indultam volna haza, amikor valami az utamba került. Vagyis inkább valaki.

- Mit akarsz Perrie? – Kérdeztem unottan.

- Tényleg azt hitted, hogy ilyen könnyen feladom? – Kérdezte gúnyosan.

- Mi van?

- Zayn az enyém és jobb, ha ezt abba a buta kis buksidba is bevered.

- Tudtommal Zayn felnőtt ember és el tudja dönteni, hogy mit akar! – Förmedtem rá. – És nem tudom, hogy kettőnk közül ki a hülye. Zayn sose menne vissza hozzád!

- Szerinted miért nem találkozott veled az elmúlt egy hónapban? Azért mert velem volt!

- És most azt várod, hogy ezt el is higgyem?

- Azt hiszel, amit akarsz, de ha nem szállsz le Zaynről annak csúnya vége lesz. – Mondta fenyegetően.

- Miért mit fogsz te csinálni?

- Mondjuk, az nem lenne szép tőled, ha rámozdulnál Luci pasijára. – Mondta gúnyos mosollyal az arcán.

- Miért tennék olyat? Luci az egyik legjobb barátnőm. Sosem okoznék neki fájdalmat.

- Elég jól tudom befolyásolni az embereket, kicsi lány. Velem ne akarj ujjat húzni. – Mondta és kisétált a suliból.

Egyedül maradtam, mindenki hazament. Eddig erős voltam, de most már nem bírtam tovább elkezdtem sírni. Mi van, ha tényleg igaza van Perrie-nek és Zayn miatta nem találkozott velem. Hogy hihettem azt, hogy Perrie ilyen könnyen feladja. Akkora egy idióta vagyok! Amikor úgy éreztem, hogy már kisírtam magam, úgy döntöttem, hogy ideje hazamennem, ugyanis már délután négy óra volt. Miközben hazafelé sétáltam lassú számokat hallgattam és közben mindent átgondoltam, ami az utóbbi hónapokban történt és rájöttem, hogy beszélnem kell Zaynnel. Miközben a telefonomat bújtam neki ütköztem valakinek.

- Elnézést, csak nem figyeltem, mert… - Ekkor felnéztem és láttam, hogy kinek mentem neki. – Zayn? – Kérdeztem inkább magamtól.

- Szia Abby. Én csak erre jártam. – Magyarázkodott.

- Figyelj Zayn, nem kell magyarázkodnod. Sejtem mi folyik itt. – Mondtam szomorkásan.

- Mi? – Kérdezte meglepetten.

- Az utóbbi időben már azért találkoztunk kevesebbszer, mert Perrie visszatért az életedbe. Megértem én.

- Perrie?

- Igen ma mondta, mivel osztálytársak vagyunk.

- Perrie-vel? – Kérdezte azt hiszem inkább magától.

- Igen. Átgondoltam mindent és jobb lenne, ha… ha szünetet tartanánk, hogy el tudd dönteni, hogy Perrie vagy én. – Mondtam majd elindultam haza. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, de a szobámig muszáj volt, mert nem akartam, hogy megkapjam anyáéktól, hogy „Ugye megmondtam?” kérdést. Amikor viszont felértem a szobámba elkezdtem sírni. Azt hiszem rekordot döntöttem. Egy nap soha sem sírtam még ennyiszer.