16. FEJEZET

Zayn felajánlotta, hogy hazavisz. Elfogadtam a kedves gesztusát és elindultunk. Annál az utcánál tartottunk ahol le kellett volna fordulnunk, de nem tettük meg.

- Öhm.. Zayn. Itt kellett volna bemenni. - Mondtam kicsit zavartan.

- Tudom, de remélem nem baj, ha teszünk egy kis kitérőt. - Mosolyogott.

- Hová megyünk? - Kérdeztem kíváncsian.

- Az titok. Majd meglátod. - Válaszolt közömbösen.

- Na, de kérlek. Mondd el. - Próbáltam a lehető legaranyosabban kérlelni.

- Nem. - Válasza határozott volt.

A kezeimet összefontam magam előtt és mérgesen néztem kifelé az ablakon.

- Nálam a durcázásod nem jön be. - Mondta halkan.

Válaszul csak megrántottam a vállam, jelezve, hogy nem érdekel.

Már elhagytuk a várost és már a házak is elfogytak. Kezdtem nagyon kíváncsi lenni, hogy hová mehetünk. Befordultunk egy földútra, majd hamarosan meg is álltunk.

- Hol vagyunk? - Kérdeztem.

Zayn csak kiszállt a kocsiból és kinyitotta nekem az ajtót.

- Gyere. - Nyújtotta felém a kezét mosolyogva.

- Most már tényleg elárulhatnád, hogy hol vagyunk.

- Csak gyere. - Átölelte a csípőmet és magához húzott.

Szorosan egymás mellett sétáltunk egy rétig. Amikor megláttam teljesen elcsodálkoztam.

- Ezt te csináltad? - Kérdeztem el ámulva.

- Persze, hogy én.

- És miért?

Zayn elmosolyodott és szembefordított magával.

- Azért mert fontos vagy nekem.

Ezt a mondatot hallva akaratlanul is könnyes lett a szemem.

- Sajnálom, bíznom kellett volna benned. - Hajtottam le a fejem.

- Hogy lehetsz ilyen butus, hisz tudod, hogy sosem csalnálak meg.

- Tudom.

Lábújhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára aminek hatására sikerült zavarba hoznom.

- Akkor tetszik ez a meglepetés piknik? - Kérdezett mosolyogva.

- Igen, nagyon tetszik!

Leültünk a plédre és elkezdtünk enni. Nagyon aranyos szendvicseket készített és még sütit is hozott.

- Ezeket te csináltad? - Kérdeztem, miközben a kajára mutattam.

- A szendvicseket én, de a sütiket vettem. - Válaszolt halkan.

- Egészen biztos, hogy vetted? - Mondtam incselkedően.

- Na jó. Én sütöttem őket, de el ne mond senkinek, hogy tudok sütni!

- Nahát Malik! Neked aztán vannak meglepetéseid. - Viccelődtem vele.

- Nem vagyok rá büszke.

Zayn elkezdte babrálni a szalvétája szélét zavarában. Amikor megláttam, hogy kényelmetlen neki a helyzet megfogtam a kezét nyugtatás képpen.

- Szerintem nagyon aranyos, hogy ilyet is tudsz. - Mosolyogtam.

- Aranyos, de nem férfias. - Válaszolt durcásan.

Néhány percig csendben voltunk és csak magunk elé bámultunk. Megfogtam egy sütit és Zayn szájához nyomtam.

- Hé! Ezt miért kaptam? - Csodálkozott.

Az arcát beterítette a csoki és a porcukor amitől még aranyosabb lett.

- Olyan vagy mint egy falánk kisgyerek. - Mutattam rá miközben nevettem.

- Óó igen?

Megfogta a csuklómat és magához rántott, majd megcsókolt. Amikor már kellő képpen csokis voltam az arcomat kezdte puszilgatni.

- Ne, elég. Hagyd abba! - Parancsoltam rá.

- Most ki a kisgyerek? - Mondta, miközben az arcát törölgette.

- Még mindig te. Nézz magadra. Nem tudod elviselni, ha győzök. - Nyújtottam ki a nyelvem.

- Nem. Nem te győztél. - mondta sejtelmesen.

- Ezzel most mit akarsz mondani? - Kérdeztem.

Zayn felemelt egy süteményt a tálcáról és elkezdte nézegetni. Tudtam mit akar és ezért felálltam, majd futni kezdem. Ő azonnal utánam indult és elég hamar utol is ért. Hátulról átölelt és felemelt. Visszavonszolt a plédre és lefektetett. Lefogta a lábaimat és a kezeimet úgy, hogy neki még maradt egy szabad keze.

- Zayn eszedbe ne jusson. - Veszekedtem rá.

- Már eszembe jutott. - Gúnyolódott.

A süti ismét feltűnt a kezébe és egyre közelebb tette hozzám.

- Nem mered megtenni.

- Komolyan? - Majd az orromhoz nyomta a csokis finomságot.

- Ez nem volt szép. - Sértődtem meg.

- Most olyan vagy mint egy kislány, aki nem tud betelni a sütivel. - Kacsintott rám.

- Te olyan szemét vagy Zayn. Engedj el. - Parancsoltam rá.

- Rendben sajnálom.

Elengedett és segített felkelni. Amikor szembe néztünk egymással egy pimasz vigyor jelent meg az arcán.

- Most mi olyan vicces? - Kérdeztem kíváncsian.

- Most a szokásosnál is édesebb vagy. - Mosolygott.

- Miért? Ja értem. Na drága Malik. Te sem maradsz ki a jóból.

Zayn arcán láttam, hogy nem érti mire célzok. Elmosolyodtam majd megcsókoltam. Amikor elhúzódtam tőle Ő felemelt majd újra megcsókolt.

- Szeretlek. - Suttogtam halkan.

- Én is nagyon. - Válaszolt azonnal.

Ez a délután csodálatos volt és teljesen elfeledkeztem minden problémáról az életemben.

- Köszönöm ezt a csodás pikniket Mr. Malik. - Teljes komolysággal mondtam el ezt a mondatomat.

- Nagyon szívesen drága Abigal.  - A hangja elmélyült.

Egymásra néztünk majd elkezdtünk nevetni.

- Gyere, hazaviszlek. - Biccentett a fejével miután összepakoltuk a cuccokat.

- Köszi.

Beszálltunk a kocsiba és elindultunk visszafelé. Viccelődtünk és egy csomót nevettünk az úton amikor Zaynnek megcsörrent a telefonja. Félre álltunk a kocsival, hogy megtudja nézni ki hívja..

- Halló? - Szólt bele Zayn.

"Harry? Mi az?.... Hogy micsoda?.... De akkor miért hazudott?.... Honnan veszed?.... Rendben ma átmegyek."

- Mi történt? - Kérdeztem idegesen.

- Harry volt az. Perrie hazudott a gyerek apjával kapcsolatban.

15. FEJEZET

Rémes éjszakám volt. Egész éjjel sírtam, sírtam és sírtam. Nem csodálom, hogy reggel úgy néztem ki, mint egy zombi. Amikor kimásztam az ágyból lementem a konyhába és úgy döntöttem, hogy csinálok egy kávét. Pechemre anyuék még otthon voltak és természetesen észrevették rajtam, hogy valami gond van.

- Kicsim, mi a baj? Olyan sápadt vagy, talán beteg vagy? – Kérdezte aggódva anya.

- Nincs semmi baj, csak ne jól aludtam.

- Talán az miatt a fiú miatt sírtál? – Kérdezte gyanakodva apa.

- Apa, Zaynnek hívják és akár tetszik akár nem ő a barátom… elméletileg. – Feleltem elcsukló hangon.

- Elméletileg? – Kérdezte meglepődötten anya. – Összevesztetek?

- Igazából nem vesztünk össze, csak fogalmam sincs, hogy mi van. – Feleltem kissé indulatosan.

- Ó, kamaszkori problémák. Amikor nem tudod, hogy mi történik körülötted és… - Nosztalgiázott anyu, de közbe vágtam.

- Nem kamaszkori probléma. Nem is tudjátok, mi van, beleszóltok az életembe, leszóljátok a kapcsolataimat és tudjátok mit, kicsit sem ismertek! Nem kell játszani az aggódó szülőt, eddig is megvoltam, ez ezután is így lesz! – Mondtam idegesen, majd felrohantam az emeletre.

Készülődés közben azon gondolkoztam, hogy talán kicsit durva voltam a szüleimmel, hiszen ők csak értem aggódnak, nem rajtuk kéne levezetnem a feszültséget. Amikor kész lettem lementem, de senkit sem találtam már otthon, így elindultam a suliba. Igen, gyalog. Nem hívtam fel, nem üzentem neki, gondoltam Perrie úgyis elmondja neki, hogy mi történt. Lassan sétáltam a szürke, őszi időben a suli felé. A suli előtt diákok álldogáltak, de nekem most semmi kedvem sem volt beszélni senkivel. Főleg nem Perrie-vel. De mivel egy osztályba járunk, aminek tegnap ilyenkor még örültem, így elkerülhetetlen a találkozás.

Padra hajtott fejjel hallgattam zenét, amikor éreztem, hogy valaki megérinti a vállam, így kihúztam a fülemből a fülesemet és felnéztem. Perrie állt előttem. Ki gondolta volna.

- Szia Abby! Beszélhetnénk? – Kérdezte félénken.

- Azt hiszem nekünk nincs miről beszélnünk, a lényeget tudom és kész.

- De nem tudsz mindent. Ez az egész bonyolult. – Kezdett magyarázkodni.

- Mi ebben olyan bonyolult? Zaynnel voltál, pedig tudtad, hogy én vele járok, és most terhes vagy. Végül is, neked nem számított, hogy kivel van Zayn, mert akkor egy kis kavarógép voltál. De mindenhez két ember kell, szóval nem csak a te hibád, hanem Zayné is.

- Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam.

- Nem érdekel a magyarázkodásod! – Amikor ezt kimondtam becsöngettek és elkezdődött az óra.

A nap hátra lévő részében a csajoknak sikerült elvonni a figyelmemet erről az egészről, mert természetesen velük is megosztottam, hogy mit történt és szerencsére többször Perrie sem próbálkozott velem beszélni.

Dél körül kaptam egy üzenetet, Zayntől.

„ Hogy-hogy reggel nem voltál a ház előtt? Ugye nem betegedtél le?”

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem volt kedvem vele beszélni. De az azért meglepett, hogy Perrie nem szólt Zaynnek erről az egészről. Miután az utolsó óráról kicsöngettek indultam haza. Vagyis indultam volna, de feltartottak. Zayn állt meg mellettem az autójával.

- Abby! Abby! Állj már meg! – Kiabált utánam, mire én mérgesen megfordultam.

- Mi van? – Kérdeztem idegesen.

- Ezt én is tudni szeretném.

- Te?

- Igen, én. Miért viselkedsz ilyen furcsán? Nem vártál meg reggel és most sem. Mi történt? Talán valami rosszat csináltam? – Kérdezte zavartan.

- Á, nem. Használd az eszedet és megtudod. – Kérdőn nézett felém. – Hagyjuk, majd rájössz.

- Mi? Abby állj már meg és beszélj normálisan.

- Zayn, komolyan nem tudod? – Kérdeztem meglepetten.

- Mit kéne tudnom?

- Hogy Perrie terhes!

- Persze, hogy tudom. - Válaszolta nyugodtan és én meglepődötten néztem rá. - Hiszen te is tudod.

- Igen és ezért vagyok dühös, mert... - Nem hagyta Zayn, hogy befejezzem.

- Hé, Perrie állj csak meg! – kiáltott oda Zayn Perrie-nek, aki zavartan odasétált hozzánk. – Mondjuk el Abbynek együtt.

- Mi? Nem érdekel, ahogy bevalljátok, hogy milyen boldogok vagytok, hogy gyereketek lesz. - -Mondtam undokon.

- Egész délelőtt azt próbáltam elmondani, hogy a gyerekem apja nem Zayn, de nem hagytad, hogy ezt megtegyem! Lehet, hogy gonosz vagyok és bevallom, hogy igen, miután Zayn megismert téged, utána is bepróbálkoztam nála, de ő elküldött, mert téged szeret Abby.

- Úristen Perrie, ne haragudj! De hülye vagyok! Sajnáom, bíznom kellett volna benned. – Mondtam a könnyeimmel küzködve.

- Nyugi, Abby. Megbocsájtok.

- Köszönöm! – Mondtam boldogan és megöleltem.

- Khmm… Abby ugye tudod, hogy sohasem csalnálak meg? – Kérdezte Zayn.

- Persze, hogy tudom! Sajnálom, bíznom kellett volna benned! – Mondtam és hosszasan megcsókoltam. Azt hiszem elég hosszú csók lett, mivel amikor elváltunk egymástól Perrie már nem volt ott.