15. FEJEZET

Rémes éjszakám volt. Egész éjjel sírtam, sírtam és sírtam. Nem csodálom, hogy reggel úgy néztem ki, mint egy zombi. Amikor kimásztam az ágyból lementem a konyhába és úgy döntöttem, hogy csinálok egy kávét. Pechemre anyuék még otthon voltak és természetesen észrevették rajtam, hogy valami gond van.

- Kicsim, mi a baj? Olyan sápadt vagy, talán beteg vagy? – Kérdezte aggódva anya.

- Nincs semmi baj, csak ne jól aludtam.

- Talán az miatt a fiú miatt sírtál? – Kérdezte gyanakodva apa.

- Apa, Zaynnek hívják és akár tetszik akár nem ő a barátom… elméletileg. – Feleltem elcsukló hangon.

- Elméletileg? – Kérdezte meglepődötten anya. – Összevesztetek?

- Igazából nem vesztünk össze, csak fogalmam sincs, hogy mi van. – Feleltem kissé indulatosan.

- Ó, kamaszkori problémák. Amikor nem tudod, hogy mi történik körülötted és… - Nosztalgiázott anyu, de közbe vágtam.

- Nem kamaszkori probléma. Nem is tudjátok, mi van, beleszóltok az életembe, leszóljátok a kapcsolataimat és tudjátok mit, kicsit sem ismertek! Nem kell játszani az aggódó szülőt, eddig is megvoltam, ez ezután is így lesz! – Mondtam idegesen, majd felrohantam az emeletre.

Készülődés közben azon gondolkoztam, hogy talán kicsit durva voltam a szüleimmel, hiszen ők csak értem aggódnak, nem rajtuk kéne levezetnem a feszültséget. Amikor kész lettem lementem, de senkit sem találtam már otthon, így elindultam a suliba. Igen, gyalog. Nem hívtam fel, nem üzentem neki, gondoltam Perrie úgyis elmondja neki, hogy mi történt. Lassan sétáltam a szürke, őszi időben a suli felé. A suli előtt diákok álldogáltak, de nekem most semmi kedvem sem volt beszélni senkivel. Főleg nem Perrie-vel. De mivel egy osztályba járunk, aminek tegnap ilyenkor még örültem, így elkerülhetetlen a találkozás.

Padra hajtott fejjel hallgattam zenét, amikor éreztem, hogy valaki megérinti a vállam, így kihúztam a fülemből a fülesemet és felnéztem. Perrie állt előttem. Ki gondolta volna.

- Szia Abby! Beszélhetnénk? – Kérdezte félénken.

- Azt hiszem nekünk nincs miről beszélnünk, a lényeget tudom és kész.

- De nem tudsz mindent. Ez az egész bonyolult. – Kezdett magyarázkodni.

- Mi ebben olyan bonyolult? Zaynnel voltál, pedig tudtad, hogy én vele járok, és most terhes vagy. Végül is, neked nem számított, hogy kivel van Zayn, mert akkor egy kis kavarógép voltál. De mindenhez két ember kell, szóval nem csak a te hibád, hanem Zayné is.

- Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam.

- Nem érdekel a magyarázkodásod! – Amikor ezt kimondtam becsöngettek és elkezdődött az óra.

A nap hátra lévő részében a csajoknak sikerült elvonni a figyelmemet erről az egészről, mert természetesen velük is megosztottam, hogy mit történt és szerencsére többször Perrie sem próbálkozott velem beszélni.

Dél körül kaptam egy üzenetet, Zayntől.

„ Hogy-hogy reggel nem voltál a ház előtt? Ugye nem betegedtél le?”

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem volt kedvem vele beszélni. De az azért meglepett, hogy Perrie nem szólt Zaynnek erről az egészről. Miután az utolsó óráról kicsöngettek indultam haza. Vagyis indultam volna, de feltartottak. Zayn állt meg mellettem az autójával.

- Abby! Abby! Állj már meg! – Kiabált utánam, mire én mérgesen megfordultam.

- Mi van? – Kérdeztem idegesen.

- Ezt én is tudni szeretném.

- Te?

- Igen, én. Miért viselkedsz ilyen furcsán? Nem vártál meg reggel és most sem. Mi történt? Talán valami rosszat csináltam? – Kérdezte zavartan.

- Á, nem. Használd az eszedet és megtudod. – Kérdőn nézett felém. – Hagyjuk, majd rájössz.

- Mi? Abby állj már meg és beszélj normálisan.

- Zayn, komolyan nem tudod? – Kérdeztem meglepetten.

- Mit kéne tudnom?

- Hogy Perrie terhes!

- Persze, hogy tudom. - Válaszolta nyugodtan és én meglepődötten néztem rá. - Hiszen te is tudod.

- Igen és ezért vagyok dühös, mert... - Nem hagyta Zayn, hogy befejezzem.

- Hé, Perrie állj csak meg! – kiáltott oda Zayn Perrie-nek, aki zavartan odasétált hozzánk. – Mondjuk el Abbynek együtt.

- Mi? Nem érdekel, ahogy bevalljátok, hogy milyen boldogok vagytok, hogy gyereketek lesz. - -Mondtam undokon.

- Egész délelőtt azt próbáltam elmondani, hogy a gyerekem apja nem Zayn, de nem hagytad, hogy ezt megtegyem! Lehet, hogy gonosz vagyok és bevallom, hogy igen, miután Zayn megismert téged, utána is bepróbálkoztam nála, de ő elküldött, mert téged szeret Abby.

- Úristen Perrie, ne haragudj! De hülye vagyok! Sajnáom, bíznom kellett volna benned. – Mondtam a könnyeimmel küzködve.

- Nyugi, Abby. Megbocsájtok.

- Köszönöm! – Mondtam boldogan és megöleltem.

- Khmm… Abby ugye tudod, hogy sohasem csalnálak meg? – Kérdezte Zayn.

- Persze, hogy tudom! Sajnálom, bíznom kellett volna benned! – Mondtam és hosszasan megcsókoltam. Azt hiszem elég hosszú csók lett, mivel amikor elváltunk egymástól Perrie már nem volt ott.